A FAHÉJ ILLATA

- Zemen Hajnalka tollából -

Különös hangulatban járom az utcákat mostanság. Édes fűszer, sült gesztenye és mézeskalács illat mindenhol. A téli teákat, - a fahéj illatú mézes narancsosakat nevezem így magamban – melyeket csakis ilyenkor iszom, ehhez nekem hideg és december kell. Már a fahéj illata is felmelegít. Régen narancshéjat tettünk a kályhára, mikor még megbízhatóan érkezett a hó decemberben. Szegfűszeget dugdostunk az almába, narancsba, és fahéjjal ízesítettük a forralt bort.

Ma már más a karácsony, varázslatos és bájos, és izgalmas is, de más. Mégis szeretem, de bármikor decemberben megérzem az ismerős illatokat, különös bizsergés lesz úrrá a lelkemen, és végeláthatatlanul tolulnak elő az emlékek a régmúltból. Jó érzés tölt el, és nem a teendőkre gondolok, hanem a varázslatra, a várakozásra, a vágyakra, a régi álmokra, a régi készülődésekre, izgalmakra.

Gyermekkorom udvarában volt egy tiszafa, s őszutótól a kemény tél beálltáig csak úgy piroslottak a bogyói, mikor reggelente kinéztem az ablakomon. Tudtam, nem szabad hozzányúlni. Időben megtanították, hogy a levelei mérgezőek, nézni szabad, tépdesni nem.
A bogyói üdítő szépségükben korallpirosan virítottak. Nem kóstoltam meg ugyan sosem, bár tudtam, egyedül a bogyók nem mérgezőek, de „ő” mindörökre méltóságos és megközelíthetetlen óriás maradt nekem az előkert őreként.
Emlékszem, mikor a felnőttek arról vitáztak, ki kéne vágni, mert túl nagy és elveszi a világosságot. Sírni kezdtem, és ragaszkodtam hozzá, maradjon. Nem árultam el senkinek, „miért védem”. Egy gyönyörűen éneklő kismadár járt oda hajnalban kora tavasztól késő őszig, és csak énekelt, énekelt szakadatlan. Csodálatos volt erre ébredni, kicsit forgolódni az ágyban, majd visszaaludni, tudva, még van néhány órám reggelig. Ebben az utolsó pár madárdalos órában álmodtam a legszebb meséket. Úgy éreztem a kismadár a barátom, ő szövi az álmaimat, hogy egyezhettem volna bele, hogy kivágják a kis énekes barátom pódiumát. A tiszafa-óriás végül maradhatott, és a kis barátomat is még sokáig hallgattam.
Kisgyerekként nagyon szerettem a telet, hiszen akkoriban még nem volt őszi szünetünk, így a december az ünneplésről és az iskolaszünetről és a folyamatos hóról szólt.
Az udvar közepén mindig állt egy hóember, néha több is. A kapunk előtt volt egy kis domb, éppen elég a szánkózáshoz, és a nagy huppanásokhoz.
A december izgalmas, érdekes, készülődéssel teli hónap volt.
Az elején megérkezett a Mikulás néhány környékbeli krampusz kíséretében.
A Mikulás évről évre jobban hasonlított a szomszéd bácsira, és én egyre tüzetesebben vizsgálgattam a szakállát, éltem a gyanúval, valami itt nincs rendben, de hiába noszogattam, mondja meg, rokona-e a Mikulásnak, sosem vallotta be, hogy akárcsak ismernék egymást. Ha arról faggattam látta-e őt, hiszen elég korán még szürkület előtt szokott érkezni hozzánk, állította sosem látta a hasonmását, hiszen ő korán fekvő öregember, és nem is lát jól. Belenyugodtam mindig, hiszen a mikulás csomagban sok finomság, és aranydió volt. Biztos nem hiszitek, de az aranydió a legfinomabb dió a világon.
Épp hogy elfogyott a mikulás csomag, máris lehetett sütni a karácsonyi sütiket.
Délutánonként szaladgáltunk és hógolyóztunk, újabb és újabb hószobrokat gyúrtunk, a hideggel, széllel nem törődtünk. Gyorsan teltek a napok, és az egyre korábban sötétülő esték ellenére sok vidámság volt az életünkben.

Nos, azon a napon is alig vártam, hogy felöltözzem és kimehessek, és belefeküdjek a friss hóba. Még előző este kezdtek el szállingózni a fehér pelyhecskék. Nagy izgalommal figyeltem az ablakon át, hogyan lesznek egyre kövérebb szinte már tollpehely nagyságúak, s néztem egészen addig, míg már annyi álomport szórtak a szememre az álomtündérek, hogy tehetetlenül becsukódtak a pilláim.
Reggelre jó vastagon állt a hótakaró az udvarban.
Alig hogy kipattantak a szemeim, máris az ablakban csüngtem, néztem kifelé és nem tudtam eldönteni a párás homályos ablakon át, hogy a hóember sárgarépa orra, vagy a tiszafa bogyója a piroslóbb.
A friss hó tündökölt a napsütésben, s ahogy jó melegen felöltözve lépdeltem benne, a felső réteg máris engedelmesen ropogott a talpam alatt. „Hű már majdnem elkéstem”, gondoltam, hiszen a ropogó hóban már nem lehet olyan „szép angyalkákat formázni”, mint a friss puha felületűben.
Gyorsan hátravetettem magam az udvaron, és a földön fekve, kezeimmel, lábaimmal kalimpálva jó erős szárnyakat rajzoltam az „angyalomnak”. Aztán a másodiknak, harmadiknak, és így tovább. Nem is számoltam meg végül hányan is lettek, de mikor elfáradva felálltam, és rápillantottam az angyali seregre, elégedett voltam, s rohantam üdvözölni a hóembert, no és persze megkértem vigyázza a hó angyalokat, nehogy elrepüljenek. Fontos feladatot szántam nekik, olyanok voltak ők, mint egy térkép, útmutató a karácsony-angyaloknak, akik aznap este hozzák majd a fát, és az ajándékokat. Valahogy csak meg kell tudniuk, hova hozzák a legtündöklőbb legszebb fát. Hát ezt találtam ki. Angyaltérképet kell készíteni nekik a hóba, hogy tudják az irányt.
Ábrándosan telt a délután, és persze készülődéssel, hiszen ha várunk valakit, vendégül látjuk. Így voltunk ezzel Nagymamámmal, és a mézes sütik, és mézeskalácsok legszebbjeit ilyenkor sütöttük. Sok finomság állt már a kamrában, amit rendszeresen meg lehetett dézsmálni, de a legfinomabb friss illatos fenyő, és csillag, és angyalka formájú mézeskalácskák szenteste sültek ki, az utolsó pillanatban. Ragaszkodtunk ehhez a hagyományhoz, hiszen nagyon jól tudtuk, az „angyalkák” imádják Nagymama mézeskalács-sütijeit. Az illatukat messze földre elviszi a szél, és nem csak a szomszédok járnak csodájukra, hanem egy szépen díszített tálra helyezve „angyalcsaliként” is szolgálnak.
Mikor egyszer a szomszéd kislány nagy bőszen állította, nincsenek is angyalok, akkor én csak mosolyogtam, annyit mondtam neki, „no de akkor ki enné meg az egész tál sütit, ha nem ők”. Hisz tudtam, a családban mindenki degeszre eszi már addigra magát egyéb sütikkel, így kizárt, hogy bárki közülünk akár csak egy morzsát is tudna enni a „vendégváró kalácskákból”. Elkészült az illatos süteményestál aznap is, és én izgatottan helyeztem az asztal közepére néhány szalvéta kíséretében.

Este templomba mentünk. Karácsonyi verset szavaltam, mint mindig ilyenkor a többi gyerekkel egyetemben. Úgy éreztem nagyon hideg van, és sötét, és már nagyon siettem volna haza, hogy lássam a meglepetéseket. A Nagymamám megfogta a kezem, így mentünk hazáig. Mesélt nekem, és néha énekelt is. Őt nem zavarta a hideg, és ilyenkor már engem sem. Nagymama kezét fogva, és hallgatva a meséit megfeledkeztem én mindenről, hidegről is fázásról is. Így volt ez sokáig, míg fogni tudtam a kezét.
Hazaérve azonban szörnyű látvány fogadott. A Csöpi kutyánk beszabadult az udvar azon részébe, ahol az „angyal-térképen” dolgoztam egész reggel. Épp vidáman hancúrozott, élvezettel hempergett a hóban, akár csak én kora reggel. Nagyon jámbor és játékos állat volt, és pajkos szemeit elégedetten rám meresztette, dicsérjem meg, milyen ügyes is ő. De én nagyon haragudtam rá, elfordítottam a fejem és dühömben vigasztalhatatlanul bömbölni kezdtem. „Nekem nem lesz karácsonyfám, sem ajándékom, hiába a mézeskalácssütés is!”. Biztos voltam benne, az angyalkák nem találtak ide, hiszen minden szétrombolva! Sőt jobb is, mert ha ezt meglátják, még belesápadnak szegénykék!
Nagymamám sem tudott enyhíteni a bánatomon, hiába mondta, hogy hiszen az angyalok a művemet már reggel látták, és estig nem felejtik el az utat, higgyem el! Másrészt nyugodjak meg, a kutyus jót akart, nekem akart segíteni, és az angyalok méltányolják a jó szándékot.
Hittem is nem is, hüppögve léptem be a házba. Könnyeimtől alig látva valamit.
De ekkor sietősen feltárult a nappali ajtaja – gondolom, szüleim bömbölésemet meghallva úgy látták jobbnak, ha némileg felgyorsítják a tervezett programot, - hát ha abbahagyom a sírást.
Megdermedve a csodálkozástól ámultam, bámultam, sírni is elfelejtettem hirtelen, annyi szépség, és tündöklő fény tárult a szemem elé. Egy hatalmas feldíszített óriás állt velem szemben csillogó gyertyákkal, szikrázó csillagszórókkal.
Nyoma sem volt már a könnyeknek, sem a bánatnak, sem a hüppögésnek.
Körbe táncoltam, énekeltem a fát üdvözlésképp, és aztán elégedetten néztem az üres tálra, ahol az egykori kalácskákról csak a hátra maradt barnás apró morzsák árulkodtak. „Ízlett nekik, mégis idetaláltak”, ujjongtam!
Kibontogattam az ajándékaimat, és elkezdődött az ünnepi vacsora. A mai napig emlékszem hogyan csempésztem a pulóverem ujjába egy szalvétába csomagolt ízletes sültet, és mikor már senki sem figyelt, halkan kimentem és odahívtam a kis segítőmet, ki bűnbánó szemmel nézett rám „jól dolgoztunk kiskutyám, ezt neked hozták az angyalok, tessék, a tied!”. Ő hálásan, egyetértően bólintott, és egy falásra eltüntette az ajándékát.
Visszamentem a házba. Az asztalon már ott illatozott a fahéjas mézes teám, néhány narancsgerezd kíséretében. Boldog voltam, és elégedett. Cinkosan összenéztünk Nagymamával, rábólintósan vette tudomásul titkos „kutyus-engesztelő” akciómat. Sokáig maradtam fenn, és alig lehetett elcsalogatni engem a csodás díszes fától. Aznap este ott aludtam el, még felnéztem a karácsonyfára, és hálásan gondoltam a gondos előrelátó szárnyas seregletre, akik már reggel meg-jegyezték az utat hozzánk, és elhozták nekem a legszebb fát, aztán álomba szenderültem.
Aludtam, mélyen aludtam, mert arra sem emlékszem, hogy kerültem ágyba, de reggel ott ébredtem.
Kinéztem az ablakomon, ahogy mindig reggelente, de most alig láttam valamit. Csúnya szürke köd ült min-denhol. Szememet hívogatóan odavonzotta a piros bogyós tiszafa. Rákacsintottam a hólepte óriásra. Roskadozott a hó alatt, s ahogy elfordultam egy nagy adag hó csusszant le az egyik oldalágáról. Indultam is éppen meleg ruhát venni magamra, hogy az udvaron mielőbb megjavítsam a hóember szélráncigálta ruházatát.
S ekkor megláttam, ahogy egy ásítozó „álomörző-angyal” dolga végeztével repkedve elindul a felhők fölé. „Jó pihenést”,szóltam halkan utána, és ő félútról visszaintett nekem, „köszönöm”!